Amikor szó volt a veszteség-feldolgozásról, azt éreztem, hogy ez kell nekem. Mire nekiálltunk, viszont nem volt jó érzés. A fájdalmaimról beszélni? Újra átélni dolgokat? Kiteregetni az életem? Én szoktam másokat hallgatni, nem én szoktam megnyílni. Nem szerettem végig az eljárást, de Mónikát, a személyiségét nagyon szeretem, így az ő tisztelete miatt végigcsináltam. Aztán pár hétig félreértettem, gondolván, hogy na jó végre túlvagyok rajta. Aztán az első nem ideális helyzetben, a tesómmal kapcsolatban, „elővettem” amit tanultam. Aztán újra és újra különböző szituációkban… most már nem félnék újrakezdeni, mert tudom hogy a kiút az amikor átvágjuk magunkat a „szúrós” bozótoson. Köszönöm Mónika! Nagyszerű munkát végeztél!